A 2003-as év legsikeresebb játéka minden kétséget kizárva a Call of Duty volt. A Medal of Honor: Allied Assault fejlesztői közül kivált Infinity Ward csapat alkotása a jelentős konkurencia (MoH:AA és BF1942 és kiegészítőik) mellett is nagy népszerűségre tett szert. Lapunk olvasói is elsöprő fölénnyel szavazták meg az Év játéka díjra, és szerkesztőségünk berkein belül is az egyik legkedveltebb játék már egy éve. Ahogy az lenni szokott, a kiadó nem hagyja veszni az aranytojást tojó tyúkot: a CoD se maradhatott küldetéslemez nélkül. A United Offensive fejlesztését az Activision a Gray Matter Interactive Studiosra bízta (reménykedjünk benne, hogy ennek hátterében az áll, hogy az Infinity Ward csapat valami mással – nevezetesen egy második résszel – van elfoglalva :-). Ezt a csapatot a Redneck Rampage és Kingpin játékok mögött álló Xatrix fejlesztőcég tagjai alapították, és eddigi legnevesebb alkotásuk az id Software klasszikus Wolfenstein játékának folytatása, a Return to Castle Wolfenstein volt.

Talán az egyik legnagyobb újítás az alapjátékhoz képest a járművek megjelenése. Dzsipeket és különböző tankokat vezethetünk, vagy ülhetünk be utasnak, illetve a rajta lévő gépfegyver mögé állva onnan irthatjuk ellenfeleinket. A járművekbe egy, kettő vagy három fő fér bele, a dzsipeknél az első katona irányítja a járművet, a második a rajta lévő gépfegyvert vezérelheti, a harmadik pedig egyszerű utas lehet. A tankokban az irányítás mellett az ágyúért felel az első beugró szereplő, míg egy esetleges második játékos az ágyútorony gépfegyverét használhatja.

Természetesen számos új fegyver is került a kiegészítőbe, mindhárom fél részére. Telepített fegyverek már eddig is voltak a pályákon, most már azonban mobil változatuk is van, melyeket használat előtt állványzatukra kell lehelyezni. Ilyen például az amerikaiaknál a Browning .30 M1919A6 vagy a német Machinegewehr 34. Az angolok és oroszok kaptak egy-egy új pisztolyt, az angoloknál pedig megjelent a Stan Mk IIs hangtompítós változata. A tankok elleni harchoz bevethetjük a kézigránátnál nagyobb erejű robbanóanyag-csomagot (használata ugyanaz, mint a gránátnak), vagy a különböző új, az alapjátékban lévőnél erősebb rakétavetőket (Bazooka, Panzerschrek). Újdonság még a németeknél megjelenő lángszóró is. Nem fegyver, de új a multiplayer játékban használható füstgránát, mely fedezékül szolgáló jótékony füstöt szolgáltat katonáink számára. A gránátok használata is fejlődött: lehetőség van az időzítésükre is, azaz mi dönthetjük el, hogy 1-5 mp között mikor robbanjon az eldobástól számítva (persze nem árt vigyázni, nehogy a kezünkbe robbanjon fel, ha elszámoljuk magunkat :-).

Kisebb, de hasznos újítás a sprintelési lehetőség: korlátozott ideig ugyan, de a fegyvert mellőzve rövid távon gyorsabban futhatunk. Utána persze nem csoda, ha lihegni kezd emberünk, de bizonyos idő alatt újra feltöltődik sprintelési képessége és szaladhatunk tovább.

Az egyjátékos mód ezúttal a második világháború második felét dolgozza fel: amerikai oldalról az Ardennekben zajló eseményektől kapcsolódhatunk be, a britek oldaláról egy kis szicíliai kalandban vehetünk részt, míg az oroszoknál Kurszk ostromától indul a történet - összességében 13 küldetésben vehetünk részt. Az egyszemélyes rész már az alapjátékban se volt hosszú, ez ugyanúgy elmondható a United Offensive-ről is: előképesítéstől és nehézségi szinttől függően 8-12 óra szükségeltetik a végigviteléhez.

A játék látványvilágáról és hangulatáról együttesen elmondható, hogy nagyon jól érvényesül a készítők azon törekvése, mely szerint még inkább filmszerűbbé akarták varázsolni a játékot. Az egyszemélyes küldetések látványvilága meglehetősen gazdag, köszönhetően a legkülönbözőbb helyszíneken zajló küldetéseknek.

Talán a legélvezetesebb újítása az egyszemélyes játéknak, hogy gyakorlatilag minden küldetésben kiszélesedik körülöttünk a világ, vagyis nem csak a mi fókuszunkban zajlanak az események, hanem körülöttünk mindenhol: a levegőben repülőgépek húznak el (és zuhannak le a közelben), a többi frontszakaszon is küzdenek a katonák stb.. Általánosságban elmondható, hogy jó pár szép, új effekt került a játékba, kezdve a különböző robbanási/füstölési effektektől a lezuhanó gépeken át az éjszakában fellőtt jelzőrakétáig. Annyi új környezeti elemmel sikerült tarkítani a játékmenetet, hogy nem igazán lehet kiszámítani az események további menetét, ami meglehetősen élvezetessé és kellően változatossá teszi a játékot. Arról nem is beszélve, hogy bár eddig is voltak szép nagy fegyverek, most újabbakkal gazdagodott a készlet: a képekről gondolom már mindenki ismeri, hogy a B-17-es bombázó gépágyúját is meg lehet markolni, de ugyanígy lehet a tank, a dzsip, vagy egy őrnaszád fegyverzetét is kezelni.

Az egyes pályák általában kellemesen nagy kiterjedésűek, és így elég sok feladatot kell teljesítenünk rajtuk. Az azonban semmit sem változott, hogy többnyire előre kijelölt (illetve felaknázott) úton vagyunk végigterelve. Ezen az úton azonban nem igazán fogunk unatkozni, hiszen annak ellenére, hogy legtöbbször nem egyedül harcolunk, az ellenség mindig jó nagy túlerőben van. Bár ha már a csapattársaknál tartunk, akkor el kell mondani, hogy a bajtársaink célzó-képessége a polgári szolgálatosokéval összemérhető, de nélkülük azért egy-két szituációt képtelenség lenne megoldani.

Az egyszemélyes küldetésekben csupán pár apró negatívumot lehetett felfedezni. Az egyik ilyen, hogy az egyes scriptelt események igencsak nyilvánvalóra sikerültek. Érdekes volt például, hogy az egész hadsereg átvonulhatott az ellenség orra előtt egyetlen lövés nélkül, de ha én kiléptem a fal mögül, huszonhárman kezdtek el tüzelni a kis csapatunkra (de legalábbis rám). Kissé furcsa volt az a megoldás is, amikor a „háttérbe rakott” vagyis kilőhetetlen katonát sikerült felfedeznem. Továbbá az is elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár számunkra sokszor egyetlen lövés is végzetes lehet, csapattársaink többsége kimondott terminátorként kel fel a sokadig telitalálat után is.

Az új multiplayer pályák méret tekintetében sokszorosai az eddigieknek. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a tankok és dzsipek többszemélyes módban is használhatóak a legtöbb új pályán. Játékmódok terén kettővel bővült az eddigi választék. Base Assault módban mindkét fél három bázissal rendelkezik, melyeket először szét kell bombázni, majd egy robbanóanyagot telepítve végleg megsemmisíteni. Az a csapat nyer, aki először pusztítja el mindhárom ellenséges bázist. A telepített bombát pedig meg is kell védeni, mert az S&D módhoz hasonlóan itt is lehetőség van azok hatástalanítására. Domination módban a pályán 5-6 zászlóval megjelölt pont van, ezek egyidejű birtoklása jelenti a győzelmet. Ha odaérünk egy ilyen ponthoz, kb. 10 másodperc alatt foglalhatjuk azt el, melyet a felhúzott zászló jelöl. Ha nem védjük meg, az ellenfél felhúzhatja a helyére saját zászlaját, és így megy ez egészen addig, míg egyik csapatnak nem sikerül elfoglalnia mindet. Emellett persze a régi játékmódokat is felfrissítette az, hogy a pályákon megjelentek a járművek.

Multiplayer módban a pontszerzés már nem csak az általunk lelőtt emberek számától függ. Díjazza a program az adott pálya céljának teljesítésébe való közreműködést, például a robbanóanyagok telepítését vagy egy bázis elfoglalását. Az elért pontszám alapján pedig rangunk folyamatosan nőhet a játék során, ami különböző extrákkal jár. Például több gránát lehet nálunk, távcsövet kapunk, a legmagasabb fokozatot elérve pedig akár légitámadást is kérhetünk a választott célpont fölé. Ez utóbbinak sajnos negatív hatása is van: egyesek láthatóan csak arra hajtanak, hogy gyorsan elérjék az 50 pontot, majd – rosszabb esetben – gondolkodás nélkül az ellenség spawn-pontja fölé küldik a bombázókat.

A United Offensive megjelenésével tovább nőtt a Call of Dutyban már eddig is magas szinten meglévő játékélmény, és bár az alapjátékot se untuk még meg, sokkal több lehetőségünk lett benne, elsődlegesen a multiplayer játékmód kihasználására. A Gray Matter megmutatta, hogyan kell egy profi játékhoz hasonlóan színvonalas kiegészítőt alkotni.